2009-ben, bár az a Parlamentben azt ígérték, hogy Magyarországot nem fogja érinteni, de keményen hatott a gazdasági válság. Az építőiparban - ahol a cégem dolgozott - a bankok kivonultak a kivitelezői és a vásárlói oldal finanszírozásából, a beruházók sorra dobták be a gyeplőt, sok-sok alvállalkozót, rajtuk keresztül pedig rengeteg munkavállalót hozva lehetetlen helyzetbe. Mindenki nyakig eladósodva a svájci frank alapú lakáshitelekkel, így kerültek utcára az emberek.
Sose felejtem el a napot, mikor - kifogyva a tőkémből, amit a bedőlő lakóparkok nyeltek el - be kellett hívnom az alkalmazottaimat az irodába és átadnom a felmondásukat. Tapasztalt, kiváló építőipari szakemberek - akiknek köszönhetően kapott a cégem építőipari nívódíjat - kerültek az utcára. Kifizettem mindenkit a cég utolsó forintjaiból és csak annyit tudtam nekik mondani, hogy rátok mindig szükség lesz, maximum nem itthon. Értették, nagy részük el is hagyta az országot, tárt karokkal fogadta be őket Nyugat-Európa. Na ők hiányoznak most.
A cégem megmaradt vagyontárgyainak eladásából próbáltam más vállalkozási ötletekkel újraindulni, a webkereskedelemtől a design póló árusításán át, de vagy szaktudás vagy kellő tőke hiányában kísérleteim rendre elbuktak. Teljesen lenulláztam a magam és ezzel a családom tőkéjét is. A lányomat felvették az egyetemre és egy este aggódó arccal állt elém, ügye ki fogjuk tudni fizetni a tandíjat. Mert hát mi sem kellett ennek a válság után két vállra fektetett nemzetnek, mint a tandíj bevezetése. Megígértem neki, hogy nem lesz gond.
Éjjel nem aludtam, töprengtem, hogy mi legyen. Én, aki egész életemben vállalkoztam, nem maradt más hátra, mint keresni egy munkahelyet. Másnap megírtam életem első önéletrajzát és turbó fokozatban rávetettem magam az álláshirdetésekre. Félre kellett tennem a büszkeségem, tulajdonképpen bármit elvállaltam volna, kivéve a biztonsági őrt, amitől nagyon idegenkedtem. Recepcióstól a bútor áruházi eladóig, több mint 50 meghirdetett állásra jelentkeztem. Semmi válasz, nemhogy interjúra behívás. Kétségbeesésemben megpróbáltam jelentkezni a legnagyobb gyorséttermi lánchoz takarítónak. Szintén semmi. Még csak egy automata választ se jött sehonnan se, hogy köszönettel, jelentkezését megkaptuk. Elképzeltem, hogy a 30 éves HR vezetők, amint meglátták a CV-met, hogy nyomták meg azonnal a Delete gombot. Öreg, túlképzett. 47 éves voltam ekkor.
A kifizetetlen csekkek elkezdtek gyűlni és jöttek a fizetési felszólítások, nőtt bennem a feszültség és tehetetlen düh. Nem igaz, hogy nem kellek sehol, még a legalantasabb munkára se kapok esélyt. Kiábrándultan keresgéltem tovább, de egyre kevesebb helyre jelentkeztem.
Egy barátom dolgozott egy munkaügyi kirendeltségen, nála félénken rákérdeztem a munkanélküli segélyre. Megrökönyödve nézett rám. Hát nem tudod? Vállalkozóknak az nem jár
Aztán egy nap ráakadtam egy hirdetésre a neten. Raktári dolgozó Anglia-i munkahelyen. Hm, miért ne. CV elküld, egy óra múlva csörög a telefon, Be tudnák menni esetleg ma délután egy interjúra. Véletlen ráértem. Nagy iroda, kedves fiatal hölgy, félig magyar, félig angol interjú. Megfeleltem, hétfőn kezdhetek. Szerda volt. Mielőtt nekiálltam volna feltenni millió kérdést, a hölgy elém tett egy paksamétát, abban benne minden válasz. Szállás kell? Kell. Ok, nem gond, várják majd a reptéren és elviszik a szállására.
Otthon nagy riadalom. Asszony, gyerekek, elmész apa külföldre? Egy kicsit el, hogy rendbe jöjjünk anyagilag. Egy bőröndöt ruhákkal megpakoltam, de közben ott motoszkált a fejemben, hogy nem-e átverés az egész, évek óta keresek munkát és egyszer csak két óra alatt lett. Másnap barátom vitt ki a reptérre, az út mellett óriásplakátok hirdették: Magyarország jobban teljesít!
Az angol munkahelyen kedvesen fogadták a kis magyar delegációnkat. Körbevezettek minket a 10 futballpálya méretű, hatalmas raktáron, bemutatva a különböző részlegeket. Ezután egy angol és egy matek teszt következett, majd egy próbakör egy raktári elektromos targoncával. Miután mindenhol vettem az akadályokat, a végén egy személyes beszélgetésre került sor, ahol elém tették az angol nyelvű munkaszerződésemet avval a kísérő szöveggel, hogy igazán örülnének, ha együtt dolgozhatnánk. Nem kérdezték egyszer se, hogy hány éves vagyok, hány gyerekem van, nem nyavalyogtak azon, hogy építészként túlképzett vagyok ehhez a munkához, rám bízták, hogy el akarom-e vállalni vagy sem. Elvállaltam.
Azonnal beindult körülöttem egy gépezet, segítséget kaptam bankszámla nyitáshoz, társadalom biztosítási szám igényléshez, ez munkáltató nélkül nagyon körülményes lett volna Angliában. Kezdésként egy kéthetes tréningen kellett részt vennem, ahol pontosan elmagyarázták, hogy mi a feladatom. Meglepve vettem észre, hogy milyen kevés angol van a kollégák között, viszont rengeteg lengyel, bolgár, román, de még messzebbről is jöttek emberek, Indiából, Bangladesből is.
Örömmel vettem tudomásul, hogy Angliában nem láttam egy plakátot sem, hogy 'migránsok haza!' és egyszer sem érzékeltették velem, hogy gyűlölnének vagy kirekesztenének nem angol származásom miatt.
Anglia befogadott, egy lettem a több millió migráns között.
A poszt írója, az 'Angol, ami neked biztosan kell!' nyelvkönyv társszerzője.
