Már rég megfogalmazódott bennem, hogy azok a mesék, amiket oly áhítattal hallgattam kisgyerek koromban, azok bizony hazudtak. Egy idealizált világot, viselkedést mutattak be nekem, mint követendő példát. 'Jó tett helyébe jót várj', 'a méltó elnyeri a jutalmát', 'Dávid legyőzi a Góliátot', 'a szegény ember megküzd a kihívásokkal és ezek után övé lesz a királylány és a fele királyság' és még sorolhatnám a mesék által sugallt állításokat, amiknél mi sem áll távolabb a valóságtól. Szóval itt az ideje megreformálni a meséket és közelebb hozni a való élethez, valahogy így.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény favágó. Hajnalban kelt, télen-nyáron napnyugtáig az erdőben döntötte, gallyazta és darabolta a fákat. Minden hónapban az erdő tulajdonosa kifizette a bérét, ami épphogy elég volt a következő fizetésig, mivel otthon 5 éhes szájat kellett etetnie. Telt-múlt az idő és a legnagyobbik gyerek serdülővé vált és beállt az apja mellé segíteni. Reggel kelt vele, megtanulta a fadöntés mesterségét, gallyazott, darabolt, ahogy az apja mutatta neki. Eleinte nem kapott fizetést, de aztán, ahogy ügyesedett, az erdő gazdája elkezdett egy-két garast neki is adogatni. Jánoska pénzkereső lett.

Egyik nap ebédhez készülődve, megterítettek egy farönkön apjával és Jánoska elmélkedett.

- Drága édesapám, köszönöm, hogy megtanítottad nekem a favágás mesterségét, de ezzel én is ugyanolyan szegény ember leszek, mint te? Miért van az, hogy az erdőgazda négyökrös szekérrel jár, szép házban lakik, nekünk meg, akik reggeltől estig keményen dolgozunk, semmink sincs? Hol itt az igazság?

- Nincs igazság fiam. Ebben a királyságban, aki szegénynek született, az is marad. Tanulnod kellene, de azt nem tudom fizetni. Ha beállnál martalócnak, akkor talán jobb dolgod lenne.

Jánoskának eszébe se volt martalócnak menni. Hogy őt ugráltassák? Akkor inkább a favágás.

Egyik vasárnap a kisbíró kidobolta, hogy a királyságba egy hétfejű sárkány érkezett és jelentkezőket várnak, akik szembeszállnak vele. A győztes jussa egy szekérnyi arany és a király lányának a keze. (A királynak eszébe se jutott felajánlani a fele királyságát, annál sokkal jobban szerette a hatalmat.) Felcsillant Jánoskának a szeme. Eddigre életerőtől duzzadó fiatalember lett. Nosza, nem is kellett neki több, összegyűjtötte apja ócska baltáit, amit már nem használt és elment a kovácshoz, hogy kardot csináltasson belőle. 

- Aztán minek neked az a kard, János? - húzta fel a szemöldökét a kovács.

- Megyek és megküzdök a sárkánnyal. Enyém lesz a szekérnyi arany és a király lányának a keze.

- Osztán olvastad-e a kiírást, hogy minek kell ahhoz megfelelni?

- Miért minek kellene? Nem elég, hogy odamegyek és levágom a bestia hét fejét?

- Hát oda se engednek a közelébe, mivel csak azok jelentkezhetnek, akik már legalább egy sárkányt megöltek, illetve előre ki tudják fizetni a temetésük költségeit. Meg hát indulni fog a király udvari bolondja is, akinek a király orvosa fog segíteni, mielőtt megküzdene a sárkánnyal, kábító nyílvesszővel fogja elaltatni. Nem beszélve arról, hogy a királylány nem egy jó parti, mert állítólag csak az udvarhölgyeket szereti.

- De hát a király udvari bolondja nem is ölt életében sárkányt!

- Ez igaz, de udvari bolondok ez alól a pont alól mentességet kaptak. Szóval vidd vissza a vasat fiam, ne verd magad felesleges költségekbe, semmi értelme.

És minden úgyis lett. Az induló lovagokat tüzes leheletével azonnal megölte a sárkány, viszont az udvari bolond sikerrel járt, levágta mind a hét elkábított fejet és megkapta a jutalmát. Nem bánkódott azon, hogy a királylány nem lett a felesége. A szekérnyi arany segített gyorsan új mátkát találni.

Jánoska folytatta apjával a fakitermelést, dühe gyorsan elpárolgott. Egyik nap apja mutatott neki egy érdekes fát. A fa attól volt különleges, hogy ha a kérgét megsértették, akkor édes nedvet eresztett, amit ha egy csuporral felfogtak, akkor kellemes italként meg lehetett inni. Ezeket a fákat nem vágták ki, mivel nem voltak értékesek, így hát elég sok volt belőlük. Jánoska gondolt egyet, elhozta otthonról az ágasfáról az összes csuprot és elkezdte gyűjteni a fa nedvét. Mikor minden csupor megtelt, egy taligán hazatolta, majd kicsit felhígítva üres üvegekbe töltötte. A hétvégi vásáron hangosan kurjongatva árulta:

- Sárkány nedűt vegyenek! Epekőre, kólikára, kopaszodásra, megfázásra, terméketlenségre, sárkány nedűt vegyenek! 

Nosza lett hamar nagy sor. Mindenkinek volt valami baja, el is fogyott hamar az összes üveg. Jánoska tele erszénnyel ment haza, meg is vendégelte a családját, volt dínom-dánom. Következő héten már kétszer annyi üveggel érkezett, kibérelt egy standot. Ugyanolyan siker, még több vásárló és még több garas gyűlt össze. A következő héten már szekérrel érkezett, apja favágó barátai már mind neki gyűjtötték a nektárt, volt áru bőven, már a piac legnagyobb standján árult.

Az első vásárlóktól jöttek a visszajelzések. Feri bácsinak kinőtt újra a haja, a Maris ángyinak elment a veseköve, Bözske teherbe esett hosszú idő után. Hamar híre ment ennek a környéken, megbolondultak az emberek, mindenki sárkány nedűt akart inni. Jánoska kapkodta a fejét, a legjobban ő volt elcsodálkozva, hogy gyógyulnak az emberek és hogy pörög az üzlet. Megvette az erdőt az idős tulajdonostól, rendes házba költözött, már a közeli és távoli piacokon is az emberei neki árulták az erdő italát. Márkanevet talált ki, ez lett a Süsü-víz, szép üvegekbe töltötte, használati útmutatást mellékelt és a legdíszesebb standokon árulta vármegye szerte.

Aztán egyik reggel hajnalban fekete ruhás fináncok zörgették meg a kaput. Jánoska egy szál pendelyben álmosan jött ki, hogy megnézze ki ez az őrült ily hajnalban. Megragadták a grabancánál fogva és láncra verték. Bevitték a vármegye házára, ahol az ispán hallgatta ki.

- Aztán honnan van ez a fene nagy gazdagodás, János?

- Tisztességes munkából, tetszik tudni a Süsü-víz ...

- Kuss. Az, hogy mi a tisztességes, azt én mondom meg. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy nem fizetted meg a tizedet. 

- De hát úgy tudtam, hogy üdítőital után nem kell.

- Azt hogy kell, vagy nem kell azt én mondom meg. Úgyhogy 300 arannyal tartozol a kincstárnak.

- De hát én egész életemben nem kerestem ennyit.

- Nem hiszek neked, minden szavad hazugság. Már láttam sok ilyen gazembert, mint te. ...Na jó, nagyvonalú leszek. Ha adsz nekem zsebbe 100 aranyat, akkor elengedlek, de onnantól minden hónapban hozol 50-et ide a kezembe. És akkor annyit és ott árulsz, amennyit csak akarsz.

Jánoskának nem volt 100 aranya, még 50 se, úgyhogy egy hét fogva tartás, rendszeres lelki ráhatás és jól irányzott pofonok után elengedték. Viszont elkobozták az erdejét, a házát, a szekereit, a standjait és a raktárkészletét is.

Hazatért apjához, nem szólt egy szót sem. Egyik reggel felkelt hajnalban, sütött egy kenyeret, belehajtogatta vászonba, és egy kis szalonnával együtt betette egy tarisznyába. Elbúcsúzott a családjától és elindult világgá.

Azóta se látta senki.

A poszt írója az 'Angol, ami neked biztosan kell!' nyelvkönyv társszerzője.

 Vásárhelyi Győző, vagy ahogy a világ megismerte Victor Vasarely, grafikus, festő, szobrász, az op-art mestere Pécsett született 1906-ban. Tanulmányait Budapesten végzi, francia és német nyelven tanul és felső kereskedelmi érettségi bizonyítványt szerez. 1922-től a Podolini-Volkmann Artúr szabadiskoláját látogatja, ahol megismerkedik a hagyományos akadémikus festészet alapjaival.

1. érintés

Ági néni egy nagy, színes albummal a hóna alatt jött be rajzórát tartani. 

- Gyerekek, ma egy különleges művésszel foglak titeket megismertetni, egy magyar származású festővel, Victor Vasarely-vel, aki Franciaországban él és dolgozik. Hoztam nektek egy albumot, amiből egy művét kiválasztva, azt az órán elkészíthetitek. 

Odasereglettünk a kinyitott album köré és kíváncsian lapozgattuk a színes oldalakat. Már az első pillanatban elvarázsolt az a világ, amit ott láttam. A teret ábrázolta két dimenzióban, játszva az optikai csalódásokkal, végtelenféle megoldással és precizitással. Ez volt az első találkozásom a művészettel, 11 évesen.

Egy olyan művét választottam, ami rombuszokból állt, három  soron egymással párhuzamosan futottak, majd mellé pont ellenkező irányban futott újfent három sornyi és az egyes mezők színei a sötétkéktől a világoskékig halványultak, és az egész mű fekete alapra készült. A rombuszok felszerkesztésében segített Ági néni, de a színeket már én kevertem ki és festettem meg. Kezdtem a sötétkéktől, amibe mindig kevertem egy kis fehéret, így haladva a világosabb mezőkig. A végén festettem körbe a rombuszokat a fekete mezővel. Ott volt előttem Vasarely egyik műve, és ugyanúgy átjött a varázsa, mint az album képeiről. Alig lettem kész, mikor Ági néni vállam felett áthajolva egy nagy piros 5-öst írt a festményem aljára.

Iskolából hazafelé beugrottam a könyvtárba és kikölcsönöztem egy Vasarely albumot és alig vártam, hogy hazaérjek vele. Műbőr iskolatáskám repült az íróasztalom mellé és hasra vetve magamat az ágyon, láblóbálás közepette lapozgattam azt. Kezemmel néha megtapintottam az oldalakat, hogy tényleg nem domborúak vagy homorúak, ahogy a művek sugallták.

Apám jött haza nemsokára és megállva az ajtóban nézte, hogy mit csinálok.

- Apu, elviszel engem egy Vasarely kiállításra?

- Miért pont arra?

- Mert tudod, Vasarely ... a barátom.

Láttam apám szemét mosolyra húzódni a cigarettafüst mögött és tudtam, hogy nyert ügyem van.

1925-től nappal segédkönyvelőként dolgozik egy gyógyszergyárban és este az orvosi egyetemre jár, amit két év után otthagy. Munkahelyétől reklámgrafikai megbízásokat kap. 1929-ben csatlakozik Bortnyik Sándor Műhelyéhez, ahol megismerkedik a tipográfiával, modern design-nal, illetve a kor haladó stílusirányzataival, a Bauhaus-zal, az avantgárddal, dadaizmussal, szürrealizmussal, futurizmussal, konstruktivizmussal és mindezen stílusok képviselőivel. 

2. érintés

A pécsi Vasarely múzeumba, mint egy szentélybe léptem be. Több mint 3 órát nézelődtem, csodálkoztam, elmélkedtem. Apám már javában szívta kint a cigarettáját, mikor boldogan rohantam ki hozzá egy albummal a kezemben.

- Drága édes Apucikám, vedd meg nekem ezt a Vasarely könyvet kérlek! Nem kell nekem semmi más szülinapomra, csak ez.

Apám komótosan kezébe vette és elkezdte lapozni.

- De ha nincs kifizetve, akkor hogy hoztad ki a múzeumból?

- Azt mondtam a pénztárosnéninek, hogy mindjárt bemész és kifizeted.

Apámnak villant a szeme, de most kicsit idegesen. Aznap az album lapozgatása közben aludtam el.

1930-ban az Iparművészeti Múzeum Könyv- és Reklámművészeti kiállításán a Bortnyik tanítványokkal mutatkozik be. Még ebben az évben Párizsba költözik, ahol elveszi Spinner Klárát, akitől később két fia születik. Francia nyomdáknak dolgozik, illetve orvosi kiadványok reklámmellékleteit készíti. 1933-ban, a budapesti Ernst Múzeumban bemutatja a francia megbízásokra készített munkáit.

3. érintés

Munkára hívtak egy családi házhoz Budapest külső kerületébe. Hatalmas telek, saját aszfaltozott bekötőút,  teniszpályák, kastélyszerű ház. Az újonnan elkészült fedett uszoda burkolatait kellett kivitelezni, majdnem rutinmunka. Mikor elkészültünk, a számla kiállításához behívott a tulaj a nappaliba. Panaszkodott, hogy otthagyta az asszony és hogy nézzek körbe, ezeket az ócska képeket vetette meg vele anno. Mintha egy igényesen kivitelezett múzeumi tárlatot néztem volna, csupa-csupa eredeti, szignózott Vasarely kép lógott a falakon. Együtt éreztem a hölggyel. 

1942-től képzőművészeti alkotásokat is készít. Korai műveiben még a perspektivikus és a figurális ábrázolás jelenik meg. Párizsban megismerkedik Denis Renével, aki divatszalonját átalakítva, 1944-ben művészeti galériát nyit, ahol Vasarely első önálló kiállításán mutatkozik be a francia közönségnek. Később ezen időszakában készült munkáit tévútnak minősíti. 1946-tól fordul teljesen a geometrikus absztrakt irányába.

4. érintés

Kellemes délutáni séta Debrecen belvárosában családdal. Már túl voltunk egy fürdőzős napon, cukrászdán. A Nagytemplom közelében egy kirakatban hirtelen rám köszönt egy eredeti, szignózott Vasarely szerigráfia. Régiség bolt, vasárnap zárva. Néztem, néztem a képet, elbűvölt. Csak rá kéne kérdezni az árára, kíváncsi voltam. Szerencsére a bolt kiírta az elérhetőségeiket, így aztán elmentve azt, másnap felhívtam őket, de már Budapestről. Igen a szitanyomat eredeti, közölték az árat is, nem veszélyes. Mikor járnak Pest felé? Egy hét múlva, ha érdekel a mű, akkor beugranak hozzám is. Érdekelt. Kereskedő megjött és elém tette, amit a kirakatban láttam. Lenyűgözött, leplezni se tudtam az izgalmamat. Majd elém tett másik négyet, a mester más-más időszakaiból. Ott én mattot kaptam, elfelejtettem még alkudni is.

 Optikai tanulmányokat folytat a fény törésével, visszaverődésével, illetve a térlátással és a mélységérzékeléssel kapcsolatban. Foglalkoztatja a mozgás művészi ábrázolása is, aminek köszönhetően csatlakozik a szárnyait bontogató kinetikus művészet alkotóinak kiállításához a Galerie Denise Renében, 1955-ben. Vasarely közzéteszi Sárga kiáltványát, amiben az idősebb és fiatalabb alkotók közötti együttműködést áhítja, felhívja a figyelmet a különféle médiák együttműködésére és a művek sokszorosításával a nagyközönséghez eljutást szorgalmazza, kvázi demokratizálva a műalkotásokat. Az előbbire jó példa, hogy egyik példaképének, Kassák Lajosnak - az otthon elhallgatott magyar avantgard vezéralakjának - Párizsban kétszer is kiállítást szervez. 

5. érintés

Szokásos esti hírböngészés közben láttam meg, hogy a mester halálának 25. évfordulóján az angol Selfridges áruházlánc Vasarely műveiből kiállítást rendez egy londoni egységükben, ahol egyben bemutatásra kerülnek a mester művei által ihletett ruha- és kiegészítő kollekciók is. Mivel kb. egyórányi vonatútra lakom az angol fővárostól, nem volt kérdés, hogy ezt megnézem. 

Az Oxford Street-en már messziről lehetett látni a Vasarely alkotásokkal kidekorált kirakatot. Ahogy beléptem a hatalmas áruházba rögtön a mester fémállványokra helyezett szitanyomatai fogadtak. Rövid keresgélés után megtaláltam a kiállítást is, amit egy kisebb teremben - mint egy szentélyben - rendeztek be azokkal a műveivel, amik igazán híressé tették őt.

Volt itt kisplasztika fémből, fali textilek, kerámialapos szobrok, nagyméretű grafikák és egy olyan rajzlap is, amin a mester utasításokat írt az asszisztenseinek, hogy az adott mű milyen formákból és színekből álljon. A művek között Vasarely ihletésű, korábbi ruhakollekciókat is elhelyeztek. Egyik-másikról nehezen tudtam elképzelni, hogy azt hordta valaha valaki.

A kiállítás után megnéztem az új kollekciót is, amikre a műveiből kölcsönözték a mintákat. A Vega-mintás táskára még azt mondtam, hogy OK (bár az 570 fontos - kb. 245 eFt-os - ára már kissé túlzásnak tűnt), a 40 kilós manökenekre szabott egyberészes ruha már kifejezetten erőltetett volt. A Vasarely-s gitárnál végképp széttettem a kezem. Bár tudom, hogy a mester a művészetet mindenkinek elvet vallotta, de nem biztos, hogy így és ilyen áron.

Az 1965-ben a New York-i Modern Művészetek Múzeumában a The Responsive Eye (A fogékony szem) című kiállításán a Galerie Denise René művészei között Vasarely is bemutatkozik, hatalmas sikerrel, ami elhozza neki a világhírt. Ekkor terjed el az op-art (optical art) kifejezés a kiállított művekkel kapcsolatban. 1969-ben retrospektív kiállítása nyílik a budapesti a Műcsarnokban, letörve az akkori magyar kultúrát irányítók fanyalgását az avantgard művészet iránt. Adományainak köszönhetően állandó kiállítás nyílik műveiből Pécsett, szülőházában 1976-ban. Ugyanebben az évben Gordes után megnyílik a második állandó tárlata Franciaországban, az Aix-en-Provance-ban létrehozott Vasarely Alapítvány épületében, aminek a tervei és kivitelezése az ő elképzeléseit tükrözi. Művei létrehozásához és sokszorosításához asszisztensi csapatot állít fel, megvalósítva azt az álmát, hogy azok az átlagemberek otthonába is eljuthassanak. Nemcsak a papírt, a kartont, hanem az üveget, a plexit, a fémet és a kerámiát is felhasználja műveihez kilépve a síkból térplasztikákat, kinetikus reliefeket is alkotva. Felsorolhatatlan mennyiségű kiállítása a világ minden pontján elismerté, az op-art ikonikus alakjává teszi.

1997-ben bekövetkező halálával teste megnyugvásra kerül, de művein keresztül szellemisége és gondolatai mindmáig velünk maradnak, kitörölhetetlenül bekerülve a Művészetek Halhatatlanjainak Nagycsarnokába. 

A poszt írója az 'Angol, ami neked biztosan kell!' nyelvkönyv társszerzője.

Országot váltani nem könnyű dolog. Fel kell lelkileg készülnöd arra, hogy egy más típusú közeg fog körbevenni. Mondhatnám, hogy más kultúra, de az angol nem áll olyan messze tőlünk, mint mondjuk egy polinéz, szóval ezt a szóhasználatot kerülném.

Idővel mindent meg lehet szokni vagy alkalmazkodni hozzá. Most sztorizni fogok arról, hogy milyen furcsaságokkal találkoztam itt, ami eltér a magyartól vagy legalábbis számomra nem megszokott, pozitív és negatív értelemben is.

1. Köszönés

Az angolok roppant udvariasak. Ez megjelenik a köszönésben is, ami náluk jellemzően a: hogy vagy? (How are you?, How is going? vagy szlengesen Hiya?) Mikor először tette fel nekem valaki ezt a kérdést, akkor elkezdtem ténylegesen válaszolni rá, ahogy ezt otthon szoktuk, de csak nézett rám tök furán, és azzal a lendülettel ott is hagyott. Egy magyar kollégám magyarázta el, hogy erre csak röviden szoktak reagálni, és általában azt, hogy: megvagyok (Not too bad). Azóta, ha otthon rákérdezek egy ismerősre, mindig magamban mosolygok, hogy ha hosszan meséli, hogy van.

2. Kövesd a szabályokat

Tipikus magyar szokás, hogy mindig keressük a kiskapukat. Na ezt itt felejtsd. Az angol roppant szabálykövető nép. Emlékszem, hogy mikor megkaptam itt az első állásomat, akkor pár nap után elkezdtem ostromolni az angol főnökömet, hogy ezt meg azt a dolgot lehetne másképp, jobban, okosabban csinálni. Csak nézett rám értetlenül, nem értette, hogy minek változtatni működő, megszokott dolgokon. Mindenre volt kidolgozott szabály, az én dolgom az, hogy azokat kövessem, na jó munkát. Azóta leszoktam, hogy itt szabályokat akarjak megváltoztatni, felesleges egy angolnál erőlködni.

3. A hatóság nem ellened van

 Mivel otthon vállalkozó voltam jó hosszú ideig, így kialakult bennem, hogy ha egy hatóságtól levelet kaptam, az jót nem jelent. Több mint egy éve voltam itt kint, amikor jött egy hivatalos levél az angol APEH-től. Rögtön elkapott a gyomorideg, mi a fenét akarhatnak tőlem. Gyorsan lepergett előttem életem filmje. Hiába gondolkodtam rajta, én itt biztos, hogy semmi szabálytalanságot nem követtem el, mint hivatalosan bejelentett alkalmazott. Két nap után volt bátorságom kinyitni a levelet. Majd mikor elolvastam, le is ültem hirtelen. Ugyanis megköszönték, hogy adómmal támogattam az angol költségvetést, leírták, hogy mennyit fizettem be a kasszába és - figyelj! - elszámoltak velem pennyre pontosan, hogy mire költötték el a pénzt.

4. Udvariasság

Ahogy fent említettem, az udvariasság itt alap. Bármilyen végzettségű, iskolázottságú emberrel beszélsz ezt mindig érezni fogod. Viszont két hely van, ahol ez nem igaz. A Parlament és a közlekedés. Előbbiről nem beszélnék, mutatja minden nap a BBC, borzalmas. Az utóbbinál viszont, ha nagy ritkán autót vezetek Angliában, akkor rendszeresen látom, hogy rázzák az öklüket, dudálnak, dühöngenek az autóikban az angolok. Ha át akarok menni a zebrán, egyáltalán nem biztos, hogy megállnak, szóval jobb óvatosnak lenni. A vezetési stílusuk is kb. olyan dél-olasz. 

A másik dolog, ami nagyon meglepő, hogy mindenért bocsánatot kérnek. Akkor is, ha én lépek a lábukra, hogy aztán sűrű bocsánatkérések közepette még kellemetlenebbül érezzem magam.

A túlzott udvariasságról egyszer azt hallottam, hogy az a másik lenézése. Ezt nem tudom, de hogy egy angoltól nem fogod megtudni, hogy egy adott dologról ténylegesen mi a véleménye, az biztos. Ezt nehéz megszokni egy magyarnak, mi mondjuk a magunkét bele az arcba. Az ő szemszögükből ez roppant faragatlan szokás, én mégis maradok a magunkénál.

5. Ellenőrizd vissza önmagad

Ezt ők egyszerűen úgy mondják, hogy: double check. Ha elkészültél egy munkával, mielőtt kiadod a kezedből, nézz át mindent újra, ellenőrizd le önmagad. Ezt itt tanultam meg, és már teljesen természetes számomra. Hányszor látok nagy magyar híroldalakon elütési hibát, amit nem csak én, hanem több ezer ember ugyanúgy észrevesz, csak az nem, aki írta. Miért? Mert nem vette a fáradságot, hogy újra elolvassa a cikket, mielőtt kiposztolta. Mennyi problémától óvnánk meg magunkat, ha alkalmaznánk ezt az egyszerű szokást.

6. Gyereksétáltatás

Két dolgot láttam itt, amit otthon nem. Az egyik a gyerekekre kötött póráz. Jó, nem a nyakukra kötik, hanem a derekukra, de akkor is tök fura nekem, hogy úgy sétáltatnak egy gyereket, mint egy kiskutyát. A másik, hogy 4-5 éves forma gyerekeket is még babakocsiban tolnak. Szegény gyerek keze-lába már kilóg belőle, mert már rég kinőtte, de azért a szülők majomszeretettel tologatják nem kicsi csemetéjüket, nehogy elfáradjon.

7. Ünneplés

Vegyünk egy II. Világháborús megemlékezést. A királynő (most már a király) rövid beszédet mond. Szigorúan a hősökről, az akkori eseményekről, a példamutató helytállásról beszél, emlékezik. A beszéd után megkoszorúzza az emlékművet. Őt követik a kormány tagjai, a Parlament delegációja, a pártok vezetői, katonai vezetők, civil szervezetek képviselői és a közemberek. Nincsenek aktuálpolitikai szónoklatok, azokra ott a Parlament, a média vagy a  pártrendezvények. Mindenki ott van, senki se ünnepel külön nyolc helyszínen. A II. Világháborús veteránok mellett megjelennek az utána következő háborúk veteránjai is és a megemlékezés után mindenki a kezüket szorongatja és hálálkodik, hogy megköszönje a hazájukért tett szolgálataikat. Ezt nevezem én méltó ünneplésnek, követendő példa. 

8. A királynő

II. Erzsébet királynő 1952 óta volt a trónon, halálig 70 évet uralkodott. Ezzel ő volt a leghosszabb ideig uralkodó királynő az angol történelemben. (A világcsúcstartó XIV. Lajos a 72 évével a trónon, de hát ő francia.) Köztiszteletben állt, de nem azért, mert törvény tiltotta, hogy bárki kritizálja vagy szidja, hanem mert alattvalói tényleg tisztelték és szerették. Ilyen fokú elismerést én nem tapasztaltam Magyarországon semmilyen közéleti szereplővel kapcsolatban sem. Talán a szerepét abban látom a legjobban betöltve, hogy hihetetlen stabilitást teremtett politikai, közjogi, és erkölcsi értelemben. Ritkán szólalt meg, aktuálpolitikai ügyekben soha, de megszólalásaival mindig egyfajta irányt mutatott és az angolok nemzeti öntudatát erősítette.  

9. Legénybúcsú

Mikor hazautazom, szinte alig van olyan járat, hogy angol fiatalemberek egy csoportja ne jelenne meg, elkísérve egy barátjukat legénybúcsúzni Magyarországra. Emlékezetes marad, mikor a vőlegény, aki ilyenkor mindig valami nagyon vicces ruhában jelenik meg, légiutaskísérő hölgynek öltözve, magassarkúban, kirúzsozva, szőke hosszú hajú parókában tipegett be, nem kis derültséget kiváltva az utasokból. A kb. 15 fős baráti társaság az út feléig megitta a repülő teljes alkohol készletét, evvel együtt emelve a hangerőt, amibe egy kis éneklés is belefért. Na ezen az úton nem aludt senki. Viszont mikor megérkeztünk Budapestre és végre kinyitották a repülő ajtajait, akkor megcsapott mindenkit a 39 fokos nyári hőség. A fiatalok alig tudtak leszállni a repülőről, ott tántorogtak a forró betonon. A többi utas, köztük én is, meg rajtuk röhögött. Kint a terminál előtt ott várta őket egy hosszú limuzin, ami mellett föl-alá rohangált idegesen a rendezvényszervező hölgy, hogy hol vannak már a kliensei. Nem vártam meg a döbbent arcát.

10. Légy megbízható, megéri

Hirtelen három olyan eset jut eszembe, amikor biztos, hogy az ember előéletét leellenőrzik Angliában. Az egyik a szállás keresésnél, mikor az előző helyről kérnek tőled egy referencia levelet, amit a bérbeadó állít ki és amiben leírja, hogy milyen albérlő voltál.  A másik a munkahely váltásnál van, amikor biztos, hogy fel fogják hívni az előző munkahelyet, hogy érdeklődjenek az ottani munkavégzésedről, vagy, hogy miért lettél mondjuk kirúgva. Szóval, akit esetleg lopáson kaptak, az jó eséllyel nehezen fog új munkát találni. A harmadik azt úgy hívják, hogy credit check és ez a banki ügyintézésnél jelenthet előnyt. Leellenőrzik, hogy mennyire vagy pontos hiteltörlesztő, illetve a bankod milyen bankkártya hitel limitet állapított meg neked. Minél jobb a credit check-ed, annál nagyobb hitelre vagy jogosult. Szóval megéri megbízhatónak lenni. 

11. Időjárás

Még él a sztereotípia a ködös, esős Albionról. Lehet, hogy 50 éve így volt, de ez mára jelentősen megváltozott, ahogy mindenhol a világon a klíma változik. A legnagyobb különbséget a napsütés hiányában látom Magyarországhoz képest. Ez főleg télen van így, sokszor hetekig nem látni a napot, és ez nagyon frusztráló. Mikor jövök repülővel, akkor rendszerint Franciaország partjaitól elindul az egybefüggő felhőpaplan és akkor már tudom, hogy Anglia felé értünk. 

Még van az esővel kapcsolatban is két különbség, amit észrevettem. Az egyik ez a nagyon apró, szinte ködszitálásszerű eső, amiről először azt gondolod, hogy ez semmi, de kb. 5 perc alatt bőrig ázol. A másik, hogy ha otthon ömlik az eső, akkor pontosan tudom, hogy ennek hamar vége lesz. Na itt van, hogy egész nap nyomja, mintha a dézsából öntenék.

Ha itt reggel napsütésben indulsz el, akkor nem lehetsz benne biztos, hogy nem fogsz bőrig ázni egy óra múlva. Nem véletlen, hogy az angoloknak az egyik kedvenc témája az időjárás. A másik meg persze a foci.

12. Pub-kultúra

Gondban vagyok, hogy a pub szót, hogy lehetne lefordítani magyarra. Mert ha azt mondom, hogy kocsma, akkor arról az jut az eszembe, hogy egy italmérés, ahol emberek, főleg férfiak miközben megváltják a világot, aközben csúnyán leisszák magukat. Na ez itt is megvan, csak azzal a különbséggel, hogy rendkívül kultúrált körülmények között, de vegyesen nők és férfiak cseverésznek ital mellett, sokszor zenei körítéssel a háttérben és mindig van biztonsági ember, aki a magáról megfelelő embereket kitessékeli egy kis levegőzésre. Sok esetben ezek a helyek délelőttönként családokat fogadnak reggeliző vagy ebédelő helyként. A helyi rock, pop bandáknak is jó lehetőség egy itteni fellépés, sok esetben komoly karriert elindítva az angol zenei életben. Focimeccsek idején viszont jobb elkerülni ezeket a helyeket, főleg, ha az angol válogatott veszít.

13. Házak, lakások

Mivel roppant drágák a telkek, ezért érthető, hogy az otthon megszokott méretekhez képest itt jóval kisebbek is. Viszont kis telken kisebb házat lehet építeni, abban pedig kisebb szobák férnek el. Tipikus eset, hogy amikor albérletet kerestem, akkor az elsőnek megpillantott szobára mondtam, hogy ez egy háló, de az ingatlanügynök kijavított, hogy az a nappali. Egy kollégám, úgy hívja az angol házakat, hogy babaházak. Nem csak az alapterületük kicsi, de a belmagasságuk is. 

Talán a legfurcsább dolog, hogy még új építésű lakásokban is a mosdón külön van a hideg- és a melegvizes csap. Mintha a keverőcsapról nem akarnának tudomást venni. Kifejezetten utálatos kézmosásánál a kézfejet szaunáztatni, hideg víz, meleg víz, hideg víz, meleg víz. Fogmosás csak pohárral. A borotválkozásról ne is beszéljünk.

14. Boltban

Két meglepő dolgot tapasztaltam, főleg élelmiszerboltban. Az egyik, hogy ha csak néhány termék van a kosaradban, akkor az előtted lévők szinte mindig előreküldenek a sor elejére, hogy ne kelljen kiállnod néhány nagy bevásárlást a kasszánál. Ez nagyon kedves és udvarias szokás. A másik, amit csak nőknél láttam ez a hálóköntösben-pizsamában-hálópapucsban bevásárlás. Mintha két perce még aludtak volna, majd felültek az ágyban, 'Jesszus le kell szaladnom tejért' és úgy, ahogy kidobta őket az ágy, lejönnek bevásárolni. Persze azért egy kis sminket feldobnak előtte.

Azt hiszem egyenlőre elég ennyi felsorolás, bár ismerve magamat, ahogy lezárom ezt a posztot még fog eszembe jutni pár dolog. Egy biztos, ha turista vagy, esetleg itt élsz, Anglia mindig tud meglepetéssel szolgálni.

A poszt írója az 'Angol, ami neked biztosan kell!' nyelvkönyv társszerzője.

Mindenkiben van egy könyv. Az élete, a hobbija, a szakmája vagy csak az életfilozófiája alkalmas lenne arra, hogy azt megírja. És ahogy figyelem, egyre több ismerősöm vág is ebbe bele. De mekkora kihívás ez?

A könyvírás gondolata már régóta motoszkált a fejemben. Mikor kiköltöztem Angliába, az élet sodorta elém az apropót. Már az egész sztori, ahogy idekerültem és ahogy alkalmazkodtam az angol viszonyokhoz megérne egy könyvet, de ennél hasznosabbnak éreztem, ha azokról a nyelvi kihívásokról írunk Naomival, az itteni angol tanárnénimmel, amik a hétköznapokban engem értek és amik nem voltak benne a nyelvkönyvekben vagy csak roppant hiányosan.

2,5 év munkával, rengeteg kihívással megküzdve sikerült egy szépen meggrafikázott, egyedi nyelvkönyvet megalkotnunk. A fókusz ez idő alatt csak az íráson volt, a kiadására bár gondoltunk, de azzal akkor nem foglalkoztunk.

És elérkezett a nagy pillanat, a grafikus átküldte ezer javítás után, elektronikusan a végleges változatot. Pezsgőbontás, buli, Fanta! Ez a könyv nagyon király lett! Ezüst tálcán fognak körbevinni minket a nagy kiadók a könyves Oscar gálákon és szerényen fogunk integetni az éljenző tömegnek, mint Kádár elvtárs a tribünről május 1-én.

Miután eltűnt a pára a szememből az önnön meghatódottságomtól, rögtön ott volt a kérdés: hogy és hol adjuk ki?

Mivel angol nyelvkönyvről van szó, így lényegében a világ bármelyik országa szóba jöhet, hiszen mindenhol tanulnak az emberek angolul. De azért ott volt a fejemben, hogy csak Magyarországon kellene, hogy megszülessen az első publikáció.

Nosza, nézzük meg a magyar kiadókat a neten. Rengeteg van, oké, szűrjük le egy kicsit, aki csak szépirodalmat ad ki, az nyilván nem fog nyelvkönyvvel foglalkozni. Jó, így is maradt vagy 15 potens jelölt. Rendben, e-mail címek kigyűjtve. De hogy prezentáljam a könyvet? Küldjem el nekik a teljes tartalmat? És mi van, ha lenyúlják? Jó, akkor csináljunk egy könyvbemutató prezentációt.  

Grafikus felhív. Kellene neki egy fotó egy kinyomtatott példányról. Hm, hát az nincs. Jó akkor fabrikálok egyet. Borító színes nyomtatóval kinyomtat, beltartalom kartonpapírból, nyomtatópapírból összeragaszt. (Még arra is figyeltem, hogy a könyv lapjainak élét finom ceruza vonalazással imitáljam.) Tökéletes. Asztal ablakhoz a természetes fényre odavonszol, oldalról árnyék olvasólámpával levesz, 10 fotó elkészít. 2 napon belül a 8 diából álló könyvprezentáció, hangalámondással elkészül. Mehet a kiadóknak.

A 15 magyar kiadóból 2 azonnal nemet mondott, egy elkérte a teljes könyvet, aztán nem keresett többet. A többi válaszra se méltatott. Visszajött az a kellemetlen érzésem, amit akkor éreztem, mikor munkát kerestem és senki nem válaszolt a jelentkezésemre. Ez ilyen magyar szokás lenne? Hát ha nem kell, akkor álljunk tovább és nézzük meg, hogy más országokban mi a helyzet.

Írtam egy listát, hogy hol kellene először kiadni a nyelvkönyvünket külföldön. A Skandináv országokban sokan beszélnek angolul, első helyre tettem őket. Aztán rengeteg külföldön dolgozó van a kelet-európai országokból. Meg hát a többi nagy nyelvterület, német, spanyol, kínai, orosz, huh, van itt annyi lehetőség, mit bánom én, hogy a magyar kiadók tesznek rám. Az elkövetkező két hónapban napi 10-15 e-mailt küldtem mindenfelé a világba, a prezentációt, immár angol nyelven.

Voltak olyan országok, ahonnan semmilyen válasz sem érkezett, pl. Japán, Olaszország, Bulgária, Spanyolország és teljes Dél-Amerika. Az oroszoktól jött egy reakció, ahol kifejtették, hogy náluk már van elég angol nyelvkönyv, nem kell több. Szóval ez azt jelenti, hogy innentől ott már új nyelvkönyv soha az életben nem fog megjelenni? Ingattam a fejem.

A német kiadók voltak a legkorrektebbek. Már a kiadói weboldalakon elirányítottak oda, ahol a kézirat leadásának mikéntje, hogyanja volt fent, illetve elmondták, hogy ha 10 héten belül nem kapok megkeresést, akkor vegyem úgy, hogy nem érdeklődnek a könyvem iránt. Korrekt, egyértelmű szabályok. Minden e-mail-en beküldött kéziratra egy automatikus válasz jött, hogy köszönik, megkapták, átnézik.

3 hónap alatt egyértelművé vált, hogy mint elsőkönyvesnek semmi esélyem sincs profi kiadóval megjelentetni a nyelvkönyvünket. Megértettem, hogy ez nekik nagy kockázat. Mégiscsak jobb üzlet megjelentetni a 27. Frei könyvet és eladni belőle 150 000 példányt, búsás hasznot hozva az írónak és még búsásabbat a kiadónak, mint elsőkönyvesekkel rizikózni. Ez van, az ezüst tálcán hordozás és integetés elmarad. Akkor marad a magánkiadás, de tudtam, hogy az anyagilag fájni fog. Nem volt elég a könyv megalkotásának költségeit kinyögni, jön még egy komoly anyagi teher.

A magánkiadás vagy szerzői kiadás azt jelenti, hogy te fizetsz mindent. A nyomdát, a marketinget, a terjesztő és a könyvesbolt jutalékát, a dedikálások költségeit, tehát a teljes üzleti rizikó a tied. Viszont több pénz marad a kasszában a végén, ha a könyvedet eladtad. 

Abban a pillanatban, hogy felvettem a szerzői kiadásokkal foglalkozó profi cégekkel a kapcsolatot, úgy éreztem magamat, mint egy fóka, aki leintett egy csapat éhes jegesmedvét. Isteni a könyv, óriási siker lesz, mindent elintézünk önnek, cserébe nem lesz gondja, hogy miből fog ruhát venni a következő két évben, mert a finanszírozásra a gatyája is rámegy.

Itt megint döntenem kellett, hogy melyik országban kezdjek. Mivel találtam egy korrektnek tűnő csapatot Magyarországon, akik a kiadást és a terjesztést is vállalták, így visszakanyarodtam az eredeti elképzeléshez, a magyar publikációhoz. Hosszú telefonbeszélgetés az igazgatóval, ajánlat és szerződéstervezet böngészése következett, miközben mindent le kellett fordítanom Naominak. Hagytam egy kis időt magamnak, hogy emésszem a dolgokat, főleg a szerződés után fizetendő tetemes költségeket, de mivel vészesen közeledett a karácsony, így végül mindketten igent mondtunk. 

Papírhiány. Jó lesz a 70 grammos? Nem, mert akkor átütnek a fotók a következő oldalra, illetve a grafikus is a 90 grammosra készítette el a borítóhálót. (Ez az az eljárás, amikor a könyv oldalainak a számából és a papír vastagságából kiszámolják a könyv gerincméretét, és ez alapján nyomtatják ki a borítót.) Jó, akkor várunk. Aztán megjött a jó hír, nyomda megoldotta a papírbeszerzést, és végre elkészültek a nyomtatással.

2021 november 5-én a könyv megjelent. 3 év telt el az első szó papírra vetésétől.

Alig vártam, hogy karácsonyra hazajöjjek, na nem az ajándékok miatt, mivel nekem a könyv megjelenése volt az. Rohanás be a könyvesboltba és ott volt Ő, a nyelvkönyveknél kirakva. Felkaptam és öleltem magamhoz, mint egy újszülött kisdedet. Hát megszülettél kicsikém! Boldogságmámorom közepette nem tudtam nem észrevenni a két középkorú hölgyet, akik közül az egyik pont az én könyvemet lapozta és hevesen magyarázott a másiknak. Majd lassan visszatette a polcra és egy zsebszótárt kapott fel helyette. Ejnye, ez de rossz döntés volt. Nem bírtam tovább nézni és mielőtt infarktust kaptam volna, hirtelen ötlettől vezérelve odamentem a pénztárhoz, hogy információt gyűjtsek be a könyv fogyásáról.

A megszeppent eladó rögtön hívta az üzletvezetőt.

- Elnézést, én ennek az angol nyelvkönyvnek vagyok a társszerzője. Roppant kíváncsi lennék, hogy fogy Önöknél. Tudna nekem esetleg erről információt adni kérem?

- Sajnálom, de erről nem adhatok ki információt.

- Értem, de annyit sem mondhat, hogy viszik-e a könyvet?

- Annyit se, sajnálom. Fog kapni majd fogyásjelentést a cégtől, abban benne lesz minden.

A fogyásjelentésre várnom kellett még, de addig majd megölt a kíváncsiság. Más taktika kell. Irány egy másik könyvesbolt, itt már ellőttem a puskaport.

- Jó napot kívánok, egy nyelvkönyvet keresek, az 'Angol, ami biztosan neked kell!'-t. Böngésztem a polcon, de nem találtam.

- Ja igen, az sajnos elfogyott.

- Ennyire viszik? A múlt héten még láttam itt, hogy van önöknél néhány példány.

- Igen, már kétszer jött belőle, 5-5 példányt kaptunk és néhány nap alatt elfogyott. Tudja nyelviskolai beiratkozási időszak van, ilyenkor jobban mennek a nyelvkönyvek. Kollégám már utánrendelt egy újabb adagot, de még nem kaptuk meg a központtól, talán a jövő héten, ha benéz, már lesz. De a honlapunkról is megrendelheti.

Lehet, hogy nagyképűen hat, de én már az elején tudtam, hogy ez a nyelvkönyv meg fog születni és a boltokban lehet majd kapni. Nem volt könnyű és egyenes út a célig, de a hitem, hogy valami nagyon fontosat csinálok, keresztülvitt minden akadályon. 

A világnak szüksége van az új gondolatokra, a tudásra, az viszi előre. Úgyhogy kedves olvasóm, ha Te is egy ilyen út előtt állsz, ne habozz, vágj neki! Éld át a megjelenés örömét, hidd el, megéri.

A kantinban ültem és hallgattam a BBC-t. Sose volt különösebben érdekes az adásuk, állandóan a háborúkkal, meg a terrorizmussal voltak elfoglalva, engem meg ez nem kötött le. De aznap valami fontos történt, Nagy-Britannia népszavazáson döntött az EU-ban maradásról vagy kilépésről. Izgatottan figyeltem az exit poll adatokat.

A raktárban 95 %-ban külföldiek dolgoztunk, lengyelek, bolgárok, románok, litvánok, de volt görög, spanyol és persze a Brit Nemzetközösségből idetelepült is. Magyarok csak kevesen. Ha valakit érintett ez a döntés, azok mi voltunk. Körbenéztem, de senki nem figyelte az adást, a telefonjaikat bújták az emberek.

Döbbentem fordultam az épp a barátnőjével chat-elő kollégámhoz.

- Te figyelj, ezek az angolok kilépnek az EU-ból!

- Ne szórakozz, az nem lehet!

- Pedig nézd meg, most adják az eredményeket. Persze ez még nem a végleges, de a tendencia egyértelmű, ki fognak lépni. 

- Hát csak gratulálni tudok nekik. És ki fogja pakolni itt majd a vécépapírt, meg kivinni az árut a boltokba ezért a fizetésért? Idáig se jöttek ide angolok dolgozni, ezután se fognak.

- Hm, kénytelenek lesznek, ha kitesznek minket innen, de akkor piszkosul meg kell emelni a fizetéseket, ha angolokkal akarnak minket helyettesíteni. Most menjek át a németekhez, újra tanuljak meg egy nyelvet?

- Beszélnek azok angolul.

- Hja, kb. addig míg alá nem írod a munkaszerződést. Remélem, hogy a britek mihamarabb rájönnek, hogy ránk továbbra is szükségük van. 

A 2016 június 23-án megtartott referendum végeredményeként az EU-ból való kilépés győzött. A kilépés-pártiak országszerte az utcákon ünnepeltek, a nagyvállalatok és a pénzügyi szektor vezetői pedig fogták a fejüket megdöbbenésükben. David Cameron, a miniszterelnök lemondott, követve az angol demokrácia íratlan szabályait, hogy vesztett népszavazás után távoznia kell a közéletből (de jó lenne, ha mi is itt tartanánk már), azóta se láttuk. Helyét párttársa, Theresa May, egy szimpatikus, középkorú hölgy vette át, pontosan tudván, hogy egy rendkívül bonyolult, nehézkes tárgyalási időszakot kell levezényelnie a kilépés tényleges időpontjáig és hogy ennek az elvégeztével az ő karrierjének is vége.

Bent a raktárban mindennapi téma lett a referendum, óriási bizonytalanságot okozva a külföldi munkavállalók között. Érezve ezt a cég vezetése, körlevélben próbált minket megnyugtatni: a munkánkra a továbbiakban is számítanak. Az angol font elindult a lejtőn, a referendum napján 400 Ft/font árfolyamról lebucskázott 330-ra, elvesztve közel 20 %-ot az értékéből, evvel feladva versenyhelyzetét a németországi fizetésekhez képest.

A BBC híradásai migránsok elleni attrocitásokról szóltak. A nacionalisták gyűlöletkampányának köszönhetően és a referendum eredményén felhergelt egyszerű emberek a problémáik forrásainak kikiáltott külföldi munkavállalókon vezették le a dühüket.  

Mindezeknek köszönhetően a magyar cég - akiken keresztül én is kijöttem - beszüntette a kiközvetítést az angol munkahelyekre, továbbiakban magyarok nem jöttek hozzánk új kollégának. A lengyel túlsúly is rohamosan elkezdett csökkenni, azon vettem magam észre, hogy hol az egyik, hol a másik lengyel cimbora búcsúpartiján vagyok, mentek új életet kezdeni Németországba, Hollandiába. Helyüket román és bolgár munkavállalók vették át, őnekik még így is Kánaán volt Anglia, az EU munkavállalóinak még nyitva voltak a határok.

Bár - mint Angliában élő és adófizető - szavazásra jogosult voltam, erre a referendumra nem mentem el. Egyszerűen nem vettem komolyan a BBC-ben hazugságokat fröcsögő szélsőséges nacionalistákat, nem érzékeltem abban a közegben, ahol éltem és dolgoztam semmi migráns-ellenességet, nem gondoltam, hogy a minden racionalitást nélkülöző ostoba demagóg szólamok ennyire hatni fognak. Bíztam az angolok józan ítélőképességében. Mekkorát tévedtem. 

Innentől kezdve figyeltem a BBC-t, természetesen állandóan a kilépésről beszéltek, valahogy a terrorizmus is megijedt a Brexit-től, mert nem volt téma. Hosszas alkudozások után végre bejelentették, hogy az Angliában élő és dolgozó EU-s munkavállalók változatlanul maradhatnak, ha letelepedési engedélyért folyamodnak. Fellélegeztünk mindannyian, mégis csak szükségük van ránk, maradhatunk.

Többszörös halogatás és időpontmódosítás után végül megszületett a kilépés végleges dátuma: 2020. január 31, de ezt egy közel egyéves átmeneti időszak követte. Az EU és Nagy-Britannia között új együttműködési szabályok 2021. január 1-től kerültek végleges bevezetésre. Ettől az időponttól kezdve munkát vállalni csak munkavállalási vízum kiváltásával volt lehetséges, ami egy bonyolult és drága eljárás lett, és ami a képzetlen munkaerőnek gyakorlatilag megálljt parancsolt.

A raktárunkba új Kelet-Európai munkavállaló nem érkezett, lasszóval kellett emberekre vadászni az angol munkaerő piacon, hogy pótolják a kilépőket. A béreket soron kívül emelniük kellett, hogy fékezzék a fluktuációt, az árak emiatt nőttek, ezzel el is erodálva a béremelések pozitív hatását. A határokon bevezetett vámeljárásoknak, ill. a pandémia miatti karanténkáosznak köszönhetően rengeteg külföldi sofőr hagyta el Angliát, továbbfeszítve az addig is kínzó sofőr hiányt. Ennek a csúcspontja a 2021 szeptemberében kialakult 2 hetes üzemanyag hiány, mivel nem volt aki a kutakra kiszállította volna azt a finomítókból. A mindenhova autóval közlekedő angolok brutálisan szembesültek a Brexit hatásával. A helyzeten csak a hadsereg bevetésével tudott úrrá lenni a kormány. A boltokban áruhiány alakult ki, a megszokott termékekből hol volt, hol nem, emiatt felhalmoztak az emberek továbbnövelve a hiányt.

Azért pozitív fejlemények is történtek. A BBC végre újra a terroristákkal foglalkozott, a forint-font árfolyam visszaállt a régi szintre, a migráns-ellenességnek híre-hamva se volt, ahogy a Brexit-et megnyerő szélsőséges politikusoknak sem.

Boris Johnson, a jelenlegi miniszterelnök takarítgatja a romokat és próbálja eladni, mint Brexit-párti, hogy hej de milyen jó az EU nélkül. De erre én meg azt mondom, hogy az is hülye, aki ezt elhiszi.

A poszt írója az'Angol, ami neked biztosan kell!' nyelvkönyv társszerzője.

. 

2009-ben, bár az a Parlamentben azt ígérték, hogy Magyarországot nem fogja érinteni, de keményen hatott a gazdasági válság. Az építőiparban - ahol a cégem dolgozott - a bankok kivonultak a kivitelezői és a vásárlói oldal finanszírozásából, a beruházók sorra dobták be a gyeplőt, sok-sok alvállalkozót, rajtuk keresztül pedig rengeteg munkavállalót hozva lehetetlen helyzetbe. Mindenki nyakig eladósodva a svájci frank alapú lakáshitelekkel, így kerültek utcára az emberek. 

Sose felejtem el a napot, mikor - kifogyva a tőkémből, amit a bedőlő lakóparkok nyeltek el - be kellett hívnom az alkalmazottaimat az irodába és átadnom a felmondásukat. Tapasztalt, kiváló építőipari szakemberek - akiknek köszönhetően kapott a cégem építőipari nívódíjat - kerültek az utcára. Kifizettem mindenkit a cég utolsó forintjaiból és csak annyit tudtam nekik mondani, hogy rátok mindig szükség lesz, maximum nem itthon. Értették, nagy részük el is hagyta az országot, tárt karokkal fogadta be őket Nyugat-Európa. Na ők hiányoznak most.

A cégem megmaradt vagyontárgyainak eladásából próbáltam más vállalkozási ötletekkel újraindulni, a webkereskedelemtől a design póló árusításán át, de vagy szaktudás vagy kellő tőke hiányában kísérleteim rendre elbuktak. Teljesen lenulláztam a magam és ezzel a családom tőkéjét is. A lányomat felvették az egyetemre és egy este aggódó arccal állt elém, ügye ki fogjuk tudni fizetni a tandíjat. Mert hát mi sem kellett ennek a válság után két vállra fektetett nemzetnek, mint a tandíj bevezetése. Megígértem neki, hogy nem lesz gond.

Éjjel nem aludtam, töprengtem, hogy mi legyen. Én, aki egész életemben vállalkoztam, nem maradt más hátra, mint keresni egy munkahelyet. Másnap megírtam életem első önéletrajzát és turbó fokozatban rávetettem magam az álláshirdetésekre. Félre kellett tennem a büszkeségem, tulajdonképpen bármit elvállaltam volna, kivéve a biztonsági őrt, amitől nagyon idegenkedtem. Recepcióstól a bútor áruházi eladóig, több mint 50 meghirdetett állásra jelentkeztem. Semmi válasz, nemhogy interjúra behívás. Kétségbeesésemben megpróbáltam jelentkezni a legnagyobb gyorséttermi lánchoz takarítónak. Szintén semmi. Még csak egy automata választ se jött sehonnan se, hogy köszönettel, jelentkezését megkaptuk. Elképzeltem, hogy a 30 éves HR vezetők, amint meglátták a CV-met, hogy nyomták meg azonnal a Delete gombot. Öreg, túlképzett. 47 éves voltam ekkor.

A kifizetetlen csekkek elkezdtek gyűlni és jöttek a fizetési felszólítások, nőtt bennem a feszültség és tehetetlen düh. Nem igaz, hogy nem kellek sehol, még a legalantasabb munkára se kapok esélyt. Kiábrándultan keresgéltem tovább, de egyre kevesebb helyre jelentkeztem.

Egy barátom dolgozott egy munkaügyi kirendeltségen, nála félénken rákérdeztem a munkanélküli segélyre. Megrökönyödve nézett rám. Hát nem tudod? Vállalkozóknak az nem jár

Aztán egy nap ráakadtam egy hirdetésre a neten. Raktári dolgozó Anglia-i munkahelyen. Hm, miért ne. CV elküld, egy óra múlva csörög a telefon, Be tudnák menni esetleg ma délután egy interjúra. Véletlen ráértem. Nagy iroda, kedves fiatal hölgy, félig magyar, félig angol interjú. Megfeleltem, hétfőn kezdhetek. Szerda volt. Mielőtt nekiálltam volna feltenni millió kérdést, a hölgy elém tett egy paksamétát, abban benne minden válasz. Szállás kell? Kell. Ok, nem gond, várják majd a reptéren és elviszik a szállására. 

Otthon nagy riadalom. Asszony, gyerekek, elmész apa külföldre? Egy kicsit el, hogy rendbe jöjjünk anyagilag. Egy bőröndöt ruhákkal megpakoltam, de közben ott motoszkált a fejemben, hogy nem-e átverés az egész, évek óta keresek munkát és egyszer csak két óra alatt lett. Másnap barátom vitt ki a reptérre, az út mellett óriásplakátok hirdették: Magyarország jobban teljesít!

Az angol munkahelyen kedvesen fogadták a kis magyar delegációnkat. Körbevezettek minket a 10 futballpálya méretű, hatalmas raktáron, bemutatva a különböző részlegeket. Ezután egy angol és egy matek teszt következett, majd egy próbakör egy raktári elektromos targoncával. Miután mindenhol vettem az akadályokat, a végén egy személyes beszélgetésre került sor, ahol elém tették az angol nyelvű munkaszerződésemet avval a kísérő szöveggel, hogy igazán örülnének, ha együtt dolgozhatnánk. Nem kérdezték egyszer se, hogy hány éves vagyok, hány gyerekem van, nem nyavalyogtak azon, hogy építészként túlképzett vagyok ehhez a munkához, rám bízták, hogy el akarom-e vállalni vagy sem. Elvállaltam. 

Azonnal beindult körülöttem egy gépezet, segítséget kaptam bankszámla nyitáshoz, társadalom biztosítási szám igényléshez, ez munkáltató nélkül nagyon körülményes lett volna Angliában. Kezdésként egy kéthetes tréningen kellett részt vennem, ahol pontosan elmagyarázták, hogy mi a feladatom. Meglepve vettem észre, hogy milyen kevés angol van a kollégák között, viszont rengeteg lengyel, bolgár, román, de még messzebbről is jöttek emberek, Indiából, Bangladesből is.

Örömmel vettem tudomásul, hogy Angliában nem láttam egy plakátot sem, hogy 'migránsok haza!' és egyszer sem érzékeltették velem, hogy gyűlölnének vagy kirekesztenének nem angol származásom miatt.

Anglia befogadott, egy lettem a több millió migráns között.

A poszt írója, az 'Angol, ami neked biztosan kell!' nyelvkönyv társszerzője.

Az elém tett űrlapon fenyegetően sorakoztak a kérdések. Hiába, ha külföldiként bankszámlát akarsz nyitni Angliában, akkor mindent tudni akarnak rólad. Már túl voltam a kötelező alapkérdéseken, de mi a fene ez a 'DOB'? Most írjam ide, hogy én kérem soha nem doboltam? Ügyintéző kedvesen érdeklődve néz rám, tuti hülyének néz. Érzem, hogy egy izzadságcsepp végiggördül a gerincemen, csak rá kellene kérdezni erre a 'DOB'-olásra, vagy mire. De csak lazán, mint egy vizsgán, hogy túlképpen én roppantul készültem, de hirtelen ez itt nem ugrik be. Szóval mi is ez a 'DOB'? Date of birth (születési dátum). Ja persze, mosolygom el a kínomat, de közben lelki szemeim előtt látom, hogy megnyílik alattam a föld és én az olvadt magma közepéig süllyedek szégyenemben. Ilyet nem tudni, gúnyolódik rajtam a belső hangom. Vörös vagyok, mint a rák. Hazafelé is ezen dühöngök, a francba, hogy egy angol nyelvórán nem tanítanak egy űrlapot kitölteni, nem tudok annak se örülni, hogy végül megkaptam az angol bankszámlámat megigényelt bankkártyával és így nem kell csekken átvennem a fizumat, amiből szép summát lenyelne a bank készpénzre váltáskor.

Még vár rám néhány ilyen kör. Társadalom biztosítási szám igénylés, egy másik albérlet keresés, havi buszbérlet, bejelentkezés a házi orvoshoz és még amiről nem is tudok. Mit mondjak, a bankszámla nyitási bodicsek után kicsit tele a gatyesz. Csak kéne egy angol tanár itt, aki legalább megtanítana, hogy milyen kérdésekre számítsak, mert addig minden szép és jó, amíg én elmakogom, hogy miért jöttem, de aztán jönnek az érthetetlen kérdéseikkel, és ott megáll a tudomány. De hát tecciktudni én ezt nem tanultam, fel is vagyok mentve amúgy is társadalom biztosítási szám igénylésből. Rendben Uram, megértjük, akkor majd talán legközelebb, neeeeext. 

Na jó, nézzük. Angol nyelvtanárok a közelemben. Internet pajti kidob jó sok tanárt nekem. Legyen a legközelebbi, aszongya kb. 10 perc gyalog. Naomi Azevedo. Jó értékelések, egyetemi végzettségű, anyanyelvi tanár. De miért Azevedo? Megkérdezem. Férj családja Portugáliából származik. Ok, rendben. Próbaóra leszervez. 

Naomi széles mosollyal fogad és már az ajtóban elindul egy kedves, udvarias diskurzus, ami a nappaliban az étkezőasztalnál folytatódik. Mikor jöttem Angliába, milyen céllal, mit dolgozom, mi a végzettségem, család, hobbi stb. Már az első pillanattól érzem, hogy végre, ez az. ami nekem annyira kell, egy anyanyelvi angol tanár. Teljesen stresszmentesen elbeszélgetjük az első próbaórát és megkapom az értékelést. Alsó középfok, rémes magyar akcentus, igeidők keverve. A beteg műthető, a túlélési esélyei jók.

Akkor térjünk a lényegre, mennyi az annyi. 1 óra 25 angol font. Hm, nekem másfél óra kellene. Jó, akkor az 30. Ez a matek hogy jött ki? De nekem OK, ámen. Akkor jövök heti egyszer, ez fér most bele, és mindig ugyanakkor, tessék beírni előre. Megkapom, hogy milyen könyvet szerezzek be, és a következő héten indulunk. Alig várom.

Nem tudom, hogy minek köszönhető, de úgy érzem pár angol óra után, mintha egy Trabiból beültem volna egy Ferrariba. Tényleg nem tudok más hasonlatot mondani, de mikor az anya tanítja a gyermekét az anyanyelvre, türelmesen, akár százszor kijavítva, elismételve a szavakat. Naominak sok dolga volt a Hunglish kiejtésemmel. Érthető, hisz nem mindegy, hogy azt mondom, hogy 'tigle' vagy azt, hogy 'tégla', az előbbit senki nem értené meg. Nagyon nehezen áll át a sok rosszul megtanult szó a helyes kiejtésre. És ahogy kilépek óra után az ajtón, már próbálhatom is ki, hogy mennyire haladtam, hisz anyanyelvi környezetben vagyok. Jé, a buszbérletet lerendezem csuklóból, nahát az angol főnököm érti, hogy mit akarok, hoppá a szabadság igénylésem csont nélkül sikerült, a házi orvosom érti, hogy mi a gondom. 

Alig várom a következő angol órát, roppant élvezem. Volt bennem egy kis félsz, hogy lehet angolt tanulni olyantól, aki nem tud magyarul, csak az anyanyelvén, de pár óra után már tudom a választ, simán. Persze ehhez kell Naomi türelme és toleranciája, a rutinjáról ne is beszéljünk. Sikerül itt is mindig egy kicsit elkanyarítanom az órákat a hétköznapi élethelyzeteim megbeszélése irányába, de ezt a tanárnénim nem bánja. Érti, érzi, hogy külföldiként azért itt rengeteg kihívás ér engem és ezekben örömmel segít. 

Faljuk a könyveket. Alsó középfok, középfok, alsó felsőfok, közép felsőfok. Folytatódnak a kötelező formagyakorlatokkal vegyített kötetlen beszélgetések. Megismerek Naomin keresztül egy angol családot, kultúrát és a családján keresztül egy kis történelmet. A nagypapa II. világháborús fotója és kitüntetései a falon, a 'D' napon vezetett kétéltű partraszálló járművet golyózápor közepette, joggal büszke rá a családja. Ekkor esik le, hogy tulajdonképpen a nyelvet nem lehet sterilen tanulni, kell tudni hozzá kicsit a történelmet, kultúrát, gondolkodásmódot és ismerni a mindennapi élethelyzeteket.

Már két éve jártam Naomihoz, mikor egyik reggel álomból ébredve ugrott be, hogy mennyi hasznos tudást és információt kaptam tőle olyan témákban, amik nem voltak benne a tankönyveimben és amik nekem gondot okoztak a hétköznapokban. Írtam neki egy sms-t, mit szólna hozzá, ha ebből írnánk egy nyelvkönyvet. Azonnal igent mondott. Már aznap nekiálltam a könyv megírásának, volt téma bőven.

De ez már egy következő történet.

A blog írója, az 'Angol, ami neked biztosan kell!' című nyelvkönyv társszerzője.

Végre eljött a várva várt nap. Ott álltam egy törökbálinti családi ház kapujában és az angol nyelvtanárom várt. Cipőt le, jöjjön be. 50-es, filigrán hölgy, jó referenciával. Mivel a lányomat sikeres felsőfokú nyelvvizsgáig segítette, nem volt kérdés, hogy nála akarok tanulni én is. 'Fáradjon be Gábor a kínzókamrába', biztatott, majd hellyel kínált a vélhetően egykor gyerekszobából átalakított tanulószobában. Megláttam az elsőre is kényelmetlennek tűnő nádszéket. 'Aha, akkor ez itt a vallatószék', 'Pontosaaaan'. Jó lesz ez, vesszük egymás poénjait.

Rögtön a lényegre tértünk és szóbeli angol felelés következett, hogy fel tudja mérni a nyelvi szintemet. Beszélnem kellett magamról, hogy miért akarok angolt tanulni, illetve eddig hol tanultam a nyelvet. Elmondtam neki, hogy külföldi munkavállaláshoz kell a nyelv és hogy lényegében csak autodidakta módon tanultam eddig, az abbahagyott nyelvtanfolyamot nem említettem.

Hamar megszületett az ítélet, az igeidőkről lényegében fogalmam sincs, a szókincsem alapfokú, a kiejtésem teljesen magyar akcentusú. Nem mondom, hogy fel voltam dobva ettől a véleménytől, de el kellett fogadnom, és inkább a továbblépésre koncentrálnom. 

'Én úgy gondolom, hogy 120-150 óra alatt fel tudom hozni egy középfokú szintre, ami elég lesz a kinti boldoguláshoz. 1,5 órás etapokat javaslok, és ezért 5 000 Ft-ot kérek alkalmanként. Persze ezen kívül megígéri, hogy otthon szorgalmasan készül az órákra és megírja a házikat.' Beindult gyorsan bennem a matek, ha heti kétszer jövök, akkor az tíz hónap és havi kb. 45 000 Ft, összesen 450 eFt. Plusz a könyvek, meg a benzin. Szóval fél milla. Nyeltem egyet, De ha egyszer már kint dolgozom, akkor ezt 2 hónap alatt visszakeresem, szóval tenyérbe csaptunk.

Megvettem a tanárnő által javasolt könyveket és elindult az angol tanulásom végre egy saját angoltanárral. Itt nem volt hova bújni, mindig én feleltem. A tanárnő kívülről tudta az összes könyv összes sorát, beléjük se kellett néznie, a házikat is fejből adta fel. Hamar leszoktatott a 'miért' kérdésekről, mivel a válasz mindig a 'csak' volt és mentünk is tovább. A nyelvórákon túl minden nap egy órát tanultam még otthon is és mindig pontosan időre leadtam a házikat. Szenvedős, izzadós, sokat nevetgélős időszak jött, de éreztem, hogy napról napra fejlődöm. 

Csak a témákat nem értettem. Ezek a nyelvészek, akik a könyveket írják, nem mennek az életben boltba? Nem utaznak repülővel?  Nem váltanak pénzt? 

9 hónapja tanultam már angolul és kicsit kezdtem ideges lenni. Aztán mikor a jegesmedvék kihalásáról szóló részt vettük, akkor dühösen lecsaptam a könyvet, tanárnéni nagy megrökönyödésére. 'Tanárnő, már ne haragudjon, de nekem szobát kell majd kint bérelnem, bankszámlát nyitnom, stb. és mit mondjak majd a bankban, azt, hogy kihalnak a jegesmacik mert melegszik a Föld?' Nagy hümmögés-hammogás jött, kisiklattam a jól bevált menetrendet, és a hátralévő néhány óra, rossz minőségű, innen-onnan fénymásolt anyagokból való tanulással telt az általam kért témákból. Az utolsó órán kaptam egy nagy dicséretet, hogy milyen szorgalmas voltam és bizony én eljutottam a középfokra már. Akkorára dagadt a mellem, hogy a kétszárnyas teraszajtón is alig tudtam kimenni. 

Aztán jött a puding próbája. 

Álltam a reptéren és hallgattam a hangosbemondót. Érthetetlen zsolozsma kúszott a fülembe, csodálkozva néztem körbe. Ez itt Anglia? London Luton Airport. Igen, ez itt Anglia és én semmit nem értek.  Majd másnap a munkahelyen bemutattak a főnökömnek, aki állítólag angolul körbekalauzolt a raktárban, bemutatva minden részleget és elmagyarázva a munkafolyamatokat. Nulla, amit ebből megértettem, nála még a Higgins professzor is feladta volna, nemhogy én. Onnan tudtam, hogy vicces pali, hogy iszonyatosan jókat röhögött a saját poénjain, én meg kényszeredetten vigyorogtam, bár legszívesebben megkértem volna, hogy kezdjen már el érthetően angolul beszélni, bár ő volt az angol, nem én.

Aztán a kínomat próbálta egy magyar kolléga enyhíteni. 'Nem értesz semmit, ügye?', 'Hát eltaláltad pajtás!', 'Persze, mert otthon Hunglish-t tanultál', 'Hogy mit?', 'Magyar anyanyelvű tanártól angolt, azt itt úgy hívjuk, hogy Hunglish. Rossz hírem van, lesz egy szenvedős éved, de utána mindent fogsz érteni, rá fog állni a füled a valódi angolra.'

Úgy álltam ott, mit akit leforráztak. Azt éreztem, hogy engem nagyon keményen át...vertek. Az összes pénzem elment a Hunglish középfokra. Itt már nem volt mit tenni, a kényszer nagy motívátor. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy nem adom fel és keresek egy igazi, angol anyanyelvű nyelvtanárt.

De erről legközelebb.

(A blog írója az 'Angol, ami neked biztosan kell!' című nyelvkönyv társszerzője.)

Mindig is angolul szerettem volna megtanulni. Gyerekként akartam tudni, hogy a kedvenc együttesem, a Beatles miket énekel, hisz csak fonetikusan tudtam vonyítani velük a kedvenc számaimat.

12 éves koromban odaálltam a szüleim elé és karácsonyra kértem egy angol nyelvkönyv-sorozatot, kazettákkal. Ez akkoriban - több mint 40 éve - nem kis ajándék volt. Rongyosra olvastam őket és a kazettákra aludtam el. A végén már nyúltak szegények és én jókedvűen, grimaszolva utánoztam a szpíkert: náááájsztumííííítjúúú ájeeeeem jooooor nyúúúúú nééééjbőőőőőr.

Anyám biztatott, kisfiam tanulj jól, felvesznek a gimnáziumba és ott majd megtanítanak angolul. Oké mami. Szállítottam is a színtiszta kitűnő bizonyítványt, fel is vettek, ahova szerettem volna. A felvételi után elém tettek egy formanyomtatványt és benne volt a nagy kérdés. Milyen nyelvet szeretne tanulni? Naná, hogy angolt. Második kérdés. Túljelentkezés esetén milyen egyéb nyelvet tanulna szívesen? Anyám rosszallása ellenére, megint odaírtam gyöngybetűkkel, hogy angolt. Fel is vettek. Németre.

Ezek után nem csoda, hogy bár négy évig tanítottak nekem németet és oroszt, de a mai napig egy meg nem támadási szerződésben vagyok velük, ha békén hagynak, akkor én se szidom őket.

Aztán jött egy jókora szünet, majd első fizetéseim egyikéből beiratkoztam egy angol nyelvtanfolyamra. 3 szint közül lehetett választani. Kezdő, közép-haladó, haladó. Akkoriban ez volt a kínálat. Szintfelmérő? Pfff, felejtsd el. Morfondíroztam kicsit az első kettő között, de nem volt merszem a közép-haladót választani.

A kezdő csoportban teljesen vegyes társaság, 8 fő, a diákoktól a családanyákig. A tanár egy fiatal, valószínűleg frissen végzett, fiatal, lelkes hölgy. Ezt abból gondoltam, hogy mindenkit egyesével kikérdezett, ki honnan jött, mivel foglalkozik, el is ment vele a fél óra. Majd közölte velünk, hogy milyen könyveket és honnan szerezzünk be, de addig is adott néhány fénymásolt oldalt azokból.

Tényleg az alapoknál kezdtünk. Bemutatkozás, kinek mi a foglalkozása, hol lakik. Kicsit untam, ezek nekem már alapból mentek, készülnöm se kellett rá. A diákkorú tanulótársaim is nagyon ráérősen unatkoztak mellettem, kicsit lassú volt a tempó. Aztán amikor a harmadik órán, titkárnő Irénke még mindig az ájeeeem, júúúúááárrrrr-nál volt leragadva ("Irénke a szóvégi 'r' alig hallható!", "Érrrrtem"), akkor kellett rájönnöm, hogy bár a tanfolyamot úgy hirdették, hogy egy óra csak két kávé ára, hát akkor Brazília teljes éves kávétermése se lesz elég, hogy én itt megtanuljak angolul. Úgyhogy óra közben elkezdtem a fal mellett a kijárat felé oldalazni, pantomim mozdulatokkal a tanárnak magyarázva, hogy csak nyugodtan folytassa ezt a fantasztikus órát, én csak az illemhelyre egy pillanatra kiugrok. Ma is előttem van a döbbent arca, lehet, hogy a télikabát rajtam és az aktatáska a hónom alatt nem illett a képbe.

Aztán még volt egy próbálkozásom nyelvtanfolyammal, de már Angliában. Kollégáim adtak egy tippet, hogy a helyi egyetemen tartanak ingyenes angol órákat az ott végző, külföldi angoltanárok, és mindezt ingyen. Nosza, magyar ember rögtön regisztrált és teljes arcot betakaró mosollyal be is ült az első órára. Te, ezek az angoltanárok tényleg beleadtak apait-anyait. Volt egy olyan érzésem, hogy ha nem ülne ott senki, akkor is lenyomnák lelkesen az egészet. Voltunk vagy húszan az órákon és bárki, bármilyen hülyeséget válaszolt, ők boldogan helyeseltek és rohantak tovább az anyagban. Később tudtam meg, hogy ezek voltak a vizsgaóráik és a tanárjaik figyelték őket. Pár hónap után, visszanézve a jegyzeteimet, rá kellett jönnöm, hogy alig írtam le valami értékelhetőt.

Összegezve a tapasztalataimat, ezt a nyelvtanfolyamosdit nem nekem találták ki. Összeterelnek 8-10 teljesen különböző  motivációjú, mentalitású, szorgalmú embert, ahol aztán a leglassabban haladókhoz igazodik a tempó. A tananyag merev, egyéni igényekhez nem lehet igazítani. Az órákon mindenki szenved, az is, aki lassan halad, az is, aki a szenvedőkön szenved és a tanár is. aki mindenkin szenved. Egy valaki jár jól, ahol csörög a kassza.

Ezek után számomra egyértelművé vált, hogy kerítenem kell egy saját angol tanárt.

De erről legközelebb.

(A blog írója az 'Angol, ami neked biztosan kell!' nyelvkönyv társszerzője.)

'Meg kéne tanulnom angolul?', 'Kár. hogy a suli után nem folytattam a nyelvtanulást, de hát jöttek a gyerekek!', 'Kellene egy nyelvvizsga papír, könnyebben tudnék munkát váltani!', 'Nekem nincs semmi nyelvérzékem.'.

Hallgatom a barátokat, ismerősöket, miután megtudják, hogy Angliában élek és angolul trénelek raktári dolgozókat. És én pontosan tudom, hogy ezek az emberek soha nem fognak megtanulni angolul.

Tudod miért?

Mert nincs motivációjuk.

Feltételes módban beszélnek, sóhajtoznak és önigazoló kifogásaikat hajtogatják. Túl vannak néhány sikertelen nyelvtanulási kísérleten, önbizalmuk a porban, és bámulattal néznek azokra, akik már akár eljutottak egy-két egyszerű mondat megalkotásáig.  

De ez a motiválatlanság megvolt az én életemben is, mikor oroszt kellett kötelezően tanulni. Utáltam az oroszt és a tanárt is. Pedig nem a nyelvvel volt a gond, hisz az orosz nyelv is ugyanolyan szép, mint a többi. Hanem, hogy kötelező volt tanulni. Nem is emlékszem már szinte semmire, csak egy mondatra, hogy kell egy pohár vizet kérni, mivel a tanárnénink ezzel zríkált minket állandóan, hogy annyira hülyék vagyunk oroszból, hogy még ezt se tudjuk. Úgyhogy ezt kívülről bevágtam és a legközelebbi beszólásánál elmondtam neki. Többet nem emlegette.

Tudjátok az a baj, hogy nyelvet tanulni az egy gyötrelmekkel teli, viszonylag hosszadalmas folyamat. Tudom, hogy úton-útfélen kint vannak a reklámok, hogy két hét alatt megtanítanak folyékonyan angolul, meg hogy csak felteszed a fülest a fejedre és álmodban megtanulsz, na de legyünk már őszinték magunkhoz, ki hiszi el ezeket?

Kell, hogy legyen motivációd, mert az tart lendületben. A motiváció segít át a kudarcélményeken. Mikor úgy érzed, hogy volt egy jól sikerült angol órád és utána a házi feladatod csupa pirossal áthúzott javítással lesz tele és a tanár fél órát magyaráz és értetlenkedik miatta, na itt a Rambo is elvesztené a motivációját. 

Szóval tedd fel magadnak a kérdést, hogy miért akarsz nyelvet tanulni? Mi a célod vele, ami miatt eltántoríthatatlan vagy és a nehézségek ellenére se fogod feladni? 

Persze tudom, hogy sok esetben egy kényszer áll a háttérben, mert nem kapod meg a diplomádat nyelvvizsga nélkül, vagy a munkahely kötelez rá, ha nem akarsz záros határidőn belül munkanélküli lenni, csak az a baj ezzel, hogy valahogy összekínlódod azt a fránya papírt, majd egy-két év alatt elillan az addig megszerzett tudás utolsó kis morzsája is.

A belülről fakadó motivációnál viszont más a helyzet, az időtálló és lepattannak róla a nehézségek és a körülmények. Tisztában vagy vele, hogy nyelvet tanulni nem egy gyalog-galopp. Teljesen más szavak, kiejtések, nyelvtani logika és nyelvi gondolkodás.

Eleinte magyarról fordítasz mindent, keresgéled a szavakat. Úgy érzed majd, mintha egy szénnel teli, rozsdás csillét kellene egy végtelen bányajáratban tologatni. Szenvedsz, értetlenkedsz, mérgelődsz, jönnek a miértek, de te csak csinálod, csinálod, csinálod, mert a motivációd erős, van miérted .. és hopp, egyre kevesebb a piros áthúzás a házidban, elkezdesz szeretni órára járni, elkapsz egy mondatot a kedvenc együttesed dalából, elkezded érteni a filmek monológjait. Csodálnak téged a kollégáid, hogy már tudsz néhány mondatot összerakni. És elkezd a csille fürgén gurulni, már nem tiszta erőből kell nyomnod és látsz egy kis fényt messze, a kijáratot. Megnő az önbizalmad, megszereted a nyelvet, és tudod, hogy most már megállíthatatlan vagy. Meg fogsz tanulni folyékonyan beszélni angolul.

(A blog írója az 'Angol, ami neked biztosan kell!' angol nyelvkönyv társszerzője.)